Szabó István: A’ hellen és magyar prosa egymás mellett, A’ Kisfaludy-Társaság Év­lapjai, VI. k. (A’ Kisfaludy-Társaság Évlapjai MDCCC.XLIII–V-ről, Második kötet), Pesten, Eggenberger J. és fia acad. könyvárusok költségén, MDCCCXLVI, 33–35:

„Thucydidest, mailag fordítva, legördöngösb irónak nevezte egy értő, azért, mert a’ szó nálok is valami nagyszerűt is jelentett, és mert a’ szokott nyelvtől igen elüt. Azonban ő is különféleképen ír, ’s ha egy la­pot a’ másikkal összevetsz, nehezen fogsz ugyanazon tollra ismerni. Mig maga nevében ter­jeszt előnkbe szokott ’s napiaknál nem érdeke­sebb dolgokat, addig, kivévén a’ belsejéből kifolyó komolyságot, nem más, mint az atticisták’ ollyan egyike, ki­től velőssége miatt magától óhajtnók megtanulni hona nyelvét. De midőn bel­villongások, várvivás, borzasztó szükség, ’s más kegyetlen jelenetek iratnak le; mintha mél­tatlanságokon fellázadt keblű ember és hazafi igazságot akarna tenni nép és nép, sőt ég és föld közt; mogorván hangoztatja a’ rövidre össze­vont igaz ítéletet. Itt már jelentkeznek kuszált, épen a’ tárgy’ termé­szetéhez szabott mondatok, néhány szokatlanabb kitétel, pár kereset­tebb szó; de még mindig bámító szép ’s többnyire szótár nélkül érthető az egész szófolyam, ’s hasonló azon patakhoz, mellyet zápor nevelt ugyan, de még saját medrében fut. Eddig tehát tárgy és kedély együtt uralkodtak a’ nyelven. De ha egyszer mások’ ajkaira ad tanakodó, Pericleséire gyász- vagy serkentő beszédet; ekkor, mivel idegen elem vegyült a’ ridegen is különös szellemhez, a’ beszéd igen csi­nálttá vál­tozik, és nagy homályt kap; azon új hang, melly az előadás’ harmoniájában jelentkezik, majd botrányt szerez a’ hallgatónak. A’ szók több­nyire itt is utczailag érthetők, de szerkezetök olly ármányos, hogy nincs nyelvtan, melly e’ tömkelegből kivezessen. Csak miután szorgalommal bele gyakorolta magát az olvasó e’ nagy mélységbe, ak­kor tudja magának megfej­teni, mellyik szó hova tartozik; noha méltán kételhetni, van-e olly ismerője ez irónak, ki legalább pár helyre nézve magyarázatot ne kivánna. Mégis mind e’ mellett kedves előttünk e’ szörnyű modor; s mennél tovább kerengünk ama’ mondat körűl, annál jobban égünk tudni, mi rejlik alatta; sőt kandik vagyunk tudni, van-e ismerőseink között valaki, ki e’ sehogy sem érthetjük helyet ne­künk megfejthetné, készek annak magunk felett nagyobb belátást ’s elmeélt tulajdonítani. Ez élesen taglaló, rövid, szigorú szent homállyal ködö­zött, és mindenek felett igaz beszéd, melly a’ világfordulat’ gondviselés szőtte okát, a’ peloponnesusi háborút festi, okvetlenül igen fog mind­annak tetszeni, kit keble’ nemtője először a’ hellen nyelv tanulásához képezett, aztán elrejtett nehéz dol­gok’ kutatásához szoktatott, fenséges tárgyak’ érzéséhez idomított. […]

Nálunk Döbrentei jár ez úton. Az a’ magyarság, melly nála zor­donnak látszik, nem más, mint bonyolt szerkesztés, azaz, thucydidesi modor. Úgy lát­szik, nehezteli a’ magyar prosa’ szétáradását, ama’ sok vizet, melly könyveink­ben fut, ’s e’ verdesett nyelvvel akarja azt szárí­tani, szabályozni. Itt minden különös szándékkal van helyére rakva, melly szándék nem tegnap vagy tegnap előtt fakadt az iró’ lelkében, de vele jött egünk alá, ’s festi nekünk a’ férfi lel­kületét, mellyben komoly kedély a’ fő vonal. Részemről e nyelven szeretnék magyar történeteket olvasni. Nem is hiányzik más, mint tárgy, melly érdekével az iró’ lelkét megragadván, látnók, mikép kell röviden, lelkesen, hellenszépen, bár a’ népszerűségtől kissé távozva, dolgainkról irni. Döbrentei, úgy hi­szem, köz helyeken kevés szavú társalgó, épen, mint munkáiban, rö­vid. Eddigi dol­gozataiban leginkább az életirási közléseknél van he­lyén szét és összehányt be­széde; másutt sokan különcznek nézik, és gyakran jeles irók is hibáztatják; illyen Húnfalvi, ki Thucydidest egyébiránt nemcsak utánozza, de belőle fordí­tott is igen nehezeket sze­rencsésen. Döbrentei és Húnfalvi Thucydides’ embe­rei.”

Az értekezésről Döbrentei, mint később, a 133. oldalon elmondja, Kiss Károlytól hallott.

Hász-Fehér Katalin, 2011. 06.