Döbrentei szöveg - Levél

Döbrentei Gábor - Kazinczy Ferenchez

Kazinczyhoz Döbrentei.

Vittenbergában, Május 27^d. 1806.

Tiedge Uraniáját[1] éré kezemben a’ Tek. Ur levele, alkonydatkor, szállásom kertjében. E’ nekem idegen földön, nemzetem szavain illy levél, Kis János kísérő soraival! A’ bástyára, mellyre kertem rug, menék ki azzal járni örömömben ‘s a’ Magdeburg felé sodródó Albison túl, az ennek partján komolykodó erdőségen túl andalga szemem, repüle lelkem, a’ Magyar földje felé, hazám felé!

Ott valék Kissel, és jó Atyámmal az együtt jó barátokkal, kik egymáshoz csak 2 orányira laknak. Ott Kazinczyval, ki engem szeret és vezérel, kerestem ennek Széphalmát ‘s fekte felől bizonytalanban lebegtem. Köszönöm dalocskáim meghányását. Gyúlok én gyakran, oldódni kell kebelemnek ‘s félve pendűl a’ hur, és reszketek és sírok valami szép, valamelly magas után ‘s nem tudom mi az. Csak egyenesen ki rám az itéletet, szeretettel elegyen nem fáj, sőt nagyobbra léptet. Hirnév ugyan még nem vonszott, hogy azért írjak, csak önkénti mulatozás ösztönöz és – legalább ártatlanul folynak óráim.

Kis János megtaníta a’ franczia alexandervers szabályaira. A’ könnyen forgó sorok közt, mondá, egy egy velős mondat rázza meg a’ lelket.

Bécsen keresztűl jöttömben láttam Báróczit, Decsyt, Márton Jósefet, Bacsányit és Korabinszkyt.

Be szerettem jó Öreg az a’Báróczi! Képe iró asztalom felett függ ‘s tudomány szerzése mellett jámborságéra is int. Bár melleje tehetném a’ szeretett Kazinczyét is. Báróczi harmadszori esengésemre adta által a’ magáét, mert háromszor termettem nála, annyira megfogta szívemet josága. Képének rézrevésetését semmimód nem akarta megengedni Bacsányinak, mivel ő Cátóval tart szólla, ki szobra felállítását ezzel tiltá: inkább azt kérdjék, hát Cátó képe miért nincs itt, mint azt, ‘s Cátó képe mit keres itt? Mutatta két kéziratját 1., ennek: L’ adepte moderne ou le vrai secret des franc maçons fordítását ‘s 2. ezt: Amalia, román németből. Amazt nem engedé meg Censor uram, ezt a’ nélkül nem akarja kiadni. Igen szívesen emlegetődzött a T. Urról, ‘s kérvén emlékkönyvembe irásra, mivel úgy mondá, Kazinczyval levelez az Ur, ezt irom belé Juvenalisból:

Multi

Comittunt eadem diverso crimina fato,

Ille crucem, pretium sceleris tulit, hic diadema.

Másodízben hozzámentemkor délután a’ testőr épület lépcsőjin épen szembe jött velem. A’ legnagyobb szíveskedéssel kért tőlem, ifjacskától, engedelmet, hogy vissza nem mehet, mert illyenkor ki szokott kocsizni. Kérdezett hová vala szándékom menni majd ő tőle. Megmondám. Szólla kocsisához ‘s maga mellé ültetett. Beszéllek melegen vele üveges hintajában ‘s csak azt veszem észre, a’ császárlak körül vagyunk. Ha tetszik az Urnak szólla – én innen térek szokott utamra. Megilletődve jóságán ajánlám magamat és mind néztem gyalog maradtan, mig eltünt a’ gyermeki jó indulatu öreg, hintaját.

Hogy Bacsányihoz ment, kihez gyakran jár, másnap reggel tudtam meg, mert alig vártam megint vele szóllhatnom. Ennél fogva találám még nyolcz óra előtt öltözetlenül. Volt e’ már reggelim? kérdé. Erre én akkor nem is gondolkodtam. Küldi inasát ‘s míg az kávé után járt és késett addig az ezeredes hadnagy, nekem gyermeknek, maga terített asztalt, rakott fel findsát és a’ mi kellett. Ő később szokott reggelizni, szólla.

Márton József három cs. k. főherczeget tanít magyarra, ‘s az iskolai esztendő kezdetével a’ bécsi universzitásban mint nyelvünk Professora lépik elé. Igen örvendek ismeretségének. Forr csendes létére is a’ magyar hazáért.

Decsyt csatos papucsban harisnyában, térdig érő bugyogóban látnom ‘s pannoniai fénikszére emlékeznem, rendes volt.[2] És mindíg dicsérgette magát.

Bacsányihoz nem bocsáta mindjárt felesége, Gabriele von Baumberg. A’ száraz növésü nem szép asszony, igen lekötelező módossággal, ‘s eszesen mulattata míg költő társa, irását végzé. Batsányi majd, büszkén nemes állásban fogadott, figyelmeztetett, hogy Saxoniában, hol mondá, franczia német lakik, a társalkodói csínos tónusra is ügyeljek, mert ő nagyon unja a’ magyar betyárságot ‘s ohajtaná, hogy némelly Professoraink ne viselnék holtokiglan frakjaikon azon nagy kerek gombokat, mellyeket Utrechtből, Zürichből hoztak. A’ tudós, folytatá, legyen világ embere is, öltözzék csínosan ‘s a’ pedantságot kerülje.

Prágában megjelentem a’ cseh theatrumban, meg az olaszban. Mint, fájt a’ csehben, hogy a’ kevés cseh nép nemzeti játékszínt mutat ‘s nekünk Pesten nincs. De ott csehűl több embert is hallottam, utszán ‘s vendéglőnél beszélleni, mint Pesten magyarul. Bizony elöntenek bennünk az idegenek, ha nem iparkodunk. Az ide való Németet nagyon becsülöm, de a’ hazám földjét meg nem érdemlőt, midőn ott duzskáskodik ‘s a magyar mivelődést nyomja, nem szerethetem. Igaz, hogy a’ magyar is, mért alszik olly sokáig deákné vásznából készült vánkosán!

A’ jövő honapban Matthissont látogatom meg Wörlitzben. Hisz ide csak 3 ora. Adelaideját gyakran énekelem ghitárrom mellett.[3]

Járom Pőlitz[4] aesthetikai leczkéjit, ‘s minden szombaton este nála vagyok azon társalkodási körben, mellybe tanitványai közűl azok, a’ kiknek tetszik megjelennek. Sereztetni kiván engem is a’ Professor Ur, német hallgatójival együtt de én Somló aljában születtem. Itt egy Peschek nevűvel barátkozám hamar össze. Ah! ez mennyit tud már ‘s én még melly keveset. Elbusulva zárom magamra sokszor ajtómat, ‘s falom a’ könyveket mikkel Pölitz tart. [5]

Az olasz Irókkal Peschek ismertet meg Ideler Handbuchjából,[6] én meg előtte német szavakkal mondogatok el Himfy szerelmeiből néhány dalt ‘s ő nyelvén versekbe teszi. Az én irkáim közűl is fordíta hármat.

Kiad. Hász-Fehér Katalin: Döbrentei Gábor levelezése, http://gyulaynaplok.hu/dobrentei, 2000, 2013. okt. 7.