| Szöveg: |
A’ halhatatlan nevű Tek. Kazinczy Ferentz
Urnak, egészséges hoszszú életet óhajt
Döbrentei Gábor.
Örömmel nyulok tollamhoz, a’ legboldogabb érzésekkel eltelve irok a’ nagy lelkű Kazinczynak. –
Mindeddig nyughatatlankodva vártam feleletjét a’ Tekíntetes Urnak, levelemre, mellyet én még a’ múlt Nyáron elküldöttem ‘s azzal egygyütt Gróf Tolnai Festetits György édes Anyjának, Gróf Bossányi Juliánnának halálára készűlt verseimet, nyomtatásban. Gondolom, nem ment kézhez. –[1]
Azólta, oh! hány ízben el nem álmodtam képzelődésemben a’ Tekintetes Urhoz, – ‘s most hogy naponként előbbre nyomakodó kivánságimnak eleget tehessek, néma gondolatimat, levelem által, szóllókká teremtem a’ halhatlan Széphalmy előtt.
A’ legédessebb reménységgel megtelve mentem én a’ múlt Október elején esett vásárkor Debretzenbe, azzal kecsegtetvén magamat, hogy ott az én általam régtől fogva tisztelt Kazinczynak személyessen kiönthetem eránta égő szeretetemet. De, – földre ver maga az emlékezet! – eloszlott a’ reménység. Kassán lévén már már indulni akartam Kázmér felé, de Ellingernek engedtem, azt mondván ő, hogy a’ Tekintetes Urat bizonyossan Debretzenben fognám találni. – Könnyen hajlottam, a’ külömben is roszsz út, szélvészes idő miatt, de bár ne tettem volna! – Engedtem ‘s megtsalódtam. – Debretzenben hallván ezt sugni: itt van ám Kazinczy, itt van ám, azonnal tüzessen kérdém azt az Idegent, ‘s kértem, hogy hol, hol van? hol szállott? – Kerestem a’ Tekíntetes Urat, de hasztalan.[2]
Ha, azért így bánt a’ Sors velem, engedje-meg, kérem engedje-meg a’ Tekíntetes Ur, hadd legyek levél által esmeretségében.
Én, most Sopronyt már elhagyván, ide haza vagyok az Atyámnál, míg a’ beállandó tavasz, majd Vittenbergába nem fog hívni. Hazámnak, egy oltárt állítottam szobámban, ‘s annál annak mindennap áldozom.
A’ Poézisnak nagy barátja vagyok, ‘s lennék, tsak erőm lenne hozzá. Néhány darabjaimat, mellyeket, közöttök, különössen a’ Tekíntetes Urhoz írtam, ide irom, ‘s kérem, ne sajnálja egyenes ítéletjét felőlök megírni. – Im’ ezek:
A’ Balatonhoz.
Füreden.
Tsendesűl a’ Balaton, lassú zuhogása tsak ollykor
Hallatik a’ mostann egyenesre nyuló dagadott nagy
Hullámnak, melly a’ parthoz siet, és elenyészik. –
Tsendesül, a’ Napnak lefelé menttével elalszik
A’ dühödő szél-is, melly őt ma, ide ‘s tova hajtá.
Oh Balaton! te Magyar tenger! vallyon mi hoz engem’
Partodhoz, vallyon mi erőd vagyon? a’ mi nekem szent
Álmodozásokat oszt és hozzád eltsal erővel.
Elnézvén kiterűlt hullámaidat tsak ugyan szép,
Szép vagy, kellemidet mint egy iszonyodva kiáltom.
Itt, ugy e itt zengett Horváthunk’ dalja sok izben?
Itt riadott Hunyadit, Hunyadit viszhangja Tihannak:
Túl veszem észre ama' falut, a’ hol várva Barátját
Szent érzéseit úgy festé, mint tsalta-meg, álma. –
Ti habok! a’ mellyek most tsak suttogva zsibongtok,
Mellyeket, ím az amott butsuzó Nap, lángba kevert már,
Ti hánytátok e hát olly kedvetlen zuhogással
Széllyel tsapdosván amaz áldott tsónakot, a’ melly
Kedves Horváthját megölelni vezette Kazinczyt.
Hogy lehetétek már, kegyelem nélkűl? mi okért vólt
Éppen akkorban olly nagy zavaros zuhogástok?
Nem tudtátok e? hogy Széphalmyt viszitek által? –
Vagy, nem volt azon sok ezer hullám, haragos hab
Köztt legalább egy olly’, a’ melly a’ többiek ellen
Felkelvén, őket egyenesre simítani tudta
Vólna. – Minő kár volt ekképp tselekednetek akkor!
A’ habok ezt hallván, elszégyenlék magokat, nagy
Zúgás köztt egy mélly őrvény’ fenekére rohantak. –
A’ Nap azonba’ pedig bútsúját vette Tihannak
Bértzeitől, a’ hold kezdett a’ vizbe’ lebegni
Ritka setétség szállt-le Füred' környékire, és én
Még egyszer környűl nézvén, Balatont, oda hagytam.
A’ zürzavarhoz.
Kassán.
Hát könnyezni akarna az
Ég? – és búba borúl fellegi gyászosok.
Mit? – és oh mire vélhetem
Ezt, egyszerre hogy így tsak neki kormosúl.
Mondjátok-meg ugyan ti-is
Rettentő hegyek, oh mért komolyodtok-el?
Tsak mostann mosolyogta a’
Természet gyönyörű kellemeit reám.
Mondjátok-meg okát! – Talán? – –
Egy csepp gördüle rám, mondva, hogy engemet
Könnyeznek! – Ne az Istenért!
Kérlek benneteket Fellegeink, ne tán
Vétkeznétek, ha most tsak egy
Könnyűt ejtene-is kebletek, íme most,
Éppen most, ha Kazinczyhoz
Mégyek! – sőt vigyetek kis Zefirek hamar! –
Tsalattatás.
Tápjó-Bitskén. Pest Várm.
Nem láthatám Kazinczyt!
Kazinczyt! oh minő nagy
Tsalattatás, nagyobb ez,
Mint a’ mikor magát ő
Horváthja – meg csalatva
Találta volt Tihannál. –
Nem láthatám Kazinczyt!
Talán tsak ezt akarta,
Minap az ég jelenteni.
Engedj-meg, oh kegyes Ég
Hiszek, akármikor már. –
Hanem ti fellegek, ti!
Mostann magam könyörgök,
Hogy szánjatok-meg íme!
Könnyezzetek, haraggal
Fenyegesse zúgástok
Azt a’ kemény Napot, melly
Ama, nagy nemes Kazinczyt
Igy megtagadta tőlem.
S’ te boldogabb Jövendő
Egy kis remény marad e
Örök kebled között-meg
Részemre, melly ezekkel
Biztassa szívemet, hogy
"Megláthatom talán még"!
Mi enyim?
Petrárchának Laurája,
Csokonainak Lillája
És Földinek Julija,
Bátsmegyeinek Mantzija, –
Nékem, Vitzim vagyon!
Boldogtalanság.
Bobán.
Szép nyári Nap volt! – Félszakról veté
Sugárait az elválni készülő
Nap, ránk, – mikor az én kis tsónakom
A’ nád között folyó Martzal’ vizén
Édesdeden úszott. Emlékezem, –
Mindég mosolygással emlékezem
Talán míg élek, arra a’ szelíd
Órára, mellyet ott tettem életem’
Esztendeinek ölébe. – Hallgatott
Minden. Merőn állott a’ Nádas, a’
Sudár egerfák büszkén néztenek
Sajkámra. A’ szelek szúnnyadtanak.
Tsupán az én lapátomnak nesze
Hallott, mikor egygyet egygyet bökék
A’ vizbe’, ‘s kerekessen térűlt-el a’
Felvettetett hab, míg a’ parthoz ért.
A’ főldet ált ölelő ég, a’ szelíd
Hold még erőtlen színben láttatott
Remegni, ékes sarlójával az
Egyenesre nyúlt folyóban. – Oh minő
Szép érzemények környékeztek! – el
Mentek, – repűltek előlem a’ bajok.
A’ boldog és áldott megelégedés’
Szent karjainn tsüggtem, ‘s majd tsak nem el
Hiteté magammal képzelő erőm,
Hogy már egészen tsak mennyei vagyok!
Megzörren a’ berek, – suhogni kezd
Levelesse. A’ nád tsikorogva hajúl már
Egymásra. A’ folyónak tűköre
Öszve zuzik és hullámmá változik.
Fordúl szerentsém, – sajkámat iszap
Közzé veré bé egy szélvész’ dühe,
S’ majd, majd belőle, hogy ki nem vetett.
Ládd! – ezt izeni az áldozó Nap egy
Sugára által, – földön vagy még ‘s azon
Még nem tökélletes a’ ti sorsotok,
Akármi szép legyen, oh emberek! –
[A bal margón:]Ezt a darabot. Virág Benedek Urnak-is megküldöttem.
A’ lantoló szép.
Bobán.
Azt nem tudom, miképpen,
Elég az a’ dologhoz, –
Lantot lopott akárhol
Egy kellemős teremtés:
Gondold, mi? – egy Magyar lány!
Rettegve nyúl szegényke
Hozzá, remegve kezdi
Pengetni, [húrjait] elpirúlva
Tekínt, ha nints e’ ott más?
Mind tsak nagyobb erővel,
Már néki bátorodva
Szedi lantja' hurjait, – ‘s hah!
Bámuljatok! az erdők,
Kertekbe a’ virágok
‘S mezők, komor telünkre
Megmérgedének, és a’
Kedves tavaszt kívánták.
A’ lantoló Leányka,
Vitzim, az én Vitzim volt!
Ha feleletjére érdemesnek ítélend engem’ a’ Tekintetes Ur, – a mit adjanak az egek! – azon az uton vehetem a’ levelet, mellyen T. Kis János Ur N. Dömölkön, mert Dömölk Bobához tsak két óra. Irtam Bobán, Januarius 29dikén, 1806.
[1] Döbrentei Gábor: Gyászoló érzések méltgs gróf Bossányi Juliánna asszonyságnak, néh. Tolnai gróf Festetits Pál özvegyének utolsó halotti tisztelet tételekor ápr. 18. 1805. Sopron, 1805.
[2] A "megcsalatás" motívumával itt és a következő, Kazinczyhoz szóló versekben Döbrentei háttérszövegként Pálóczi Horváth Ádám versét idézi, aki a viharos Balatonon, csónakon Kazinczy látására sietett, de a hír (az álom) hamis volt. Vö.: Pálóczi Horváth Ádám: Tsalattatás. Szántódon, Juniusnak 8dikán 1789. In: Orpheus. Eggy hónapos-irás, a' jozan gondolkozasnak, igazabb izlésnek és magyar történeteknek elő-segéllésére. Ki-adta Széphalmy Vintze. Első kötet. 1790dik Jan. Febr. Mart. April. Kassan, Füskuti Landerer Mihály' költségével. 51–62.
|